Reggel egy álom emlékével ébredtem. Az elmúlt napokban is volt ilyen, de azokat valamiért nem tartottam fontosnak lejegyezni. A ma reggeli álom is majdnem ilyen süllyesztőbe került. Az mentette meg a végtől, hogy volt benne egy-két ismétlődő elem, ami olykor visszatér álmaimban.
Többekkel együtt megyünk valahova. Először egy liftbe szállunk be, ami felfelé visz bennünket. Ahol kiszállunk egy helikopter vár ránk, ami felrepít bennünket. Látom alattam elsuhanni a tájat. A pilóta néhol veszélyesnek látszóan megközelíti a földet. Egy kertekkel szabdalt terület felett vészesen megközelíti az egyik kerítést, de végül sikerül kikerülnie. Az egyik kertben landolunk. A kert végéből kövekkel kirakott út vezet két irányba: balra van az a ház, ahova a társaság tart, jobbra pedig valami olyasmit látok, ami tetszik, kiváncsivá tesz, én így arra indulok. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, de nem érzékelem igazán azt, aki velem van. Az út végénél egy gyönyörű fekete, csillogó vizű tavat (vagy tengert) látok. Felettem az ég fényben úszik. Amit látok, annak van valami különös varázsa. Aztán a víz egy része átlátszó lesz vagy legalábbis átlátok rajta, s embereket látok, aki különféle dolgokat csinálnak. Nem úgy, mintha vízben lennének (pl két ember teniszezik). Minden olyan békés és csendes. Ekkor, aki velem van (kisebb nálam, törékenynek tűnik), beleugrik a szikláról, ahol állunk, a vízbe. Meglepődöm ugyan, de nem ráz meg, mintha teljesen rendjén való lenne. Egy kis idő múlva visszafordulok, s megkeresem a többieket. Asztalok körül ülnek, amin gyümölcsök voltak felszolgálva. A nagyját már megették, de van még egy pár darab. Egy feketén csillogó, almára emlékeztető gyümölcsért nyúlnék, de az asztalnál ülők egyike (nő) lenyúl előlem.
Mikor lejegyeztem magamnak az álmot, még semmi nem ugrik be, hogy mi mit jelenthet. Utána, ahogy csendben üldögéltem, elmélázva felidéződött bennem a fekete vizű tónak a képe. Hivogató volt és szép. Volt benne valami fenséges. S felette szikrázó volt az ég. Nem kék ég volt, hanem valami végtelenül fényes. Ahogy ezen az egész képen merengtem, egyszercsak felbukkant bennem az a szó, hogy "halál". S ahogy ez beugrott, egymás után összeállt az álom második részének értelmezése.
Többekkel érkeztünk valahova, ahol ketté ágazott az út. Az egyik út a halálba vezet - a fekete vizű tóhoz. A többiek a másik irányba mennek, én a halál felé, de nem egyedül, van velem valaki (ikertesó), akit nem észlelek (külön álló lényként). A halál és az élet (a fekete víz és a vakító fehér ég) peremén minden csendes, békés, nyugodt. S aki velem van, beugrik a vízbe (a halálba), amit teljes elfogadással szemlélek. Utána visszatérek a többiek közé, akiket nem igazán érzek magamhoz közel. Úgy érzem, hogy ha elmondanám, mit láttam, mit éltem meg, nem értenék, hiszen ők teljesen mást éltek meg. Egyedül vagyok az élményemmel, nincs akivel megosztanám. Aki értené, hogy mit láttam, az odavan. Így magamra maradok, anélkül, hogy bárki is megértene.
