Álmok tengerén

Újfent egy másik téma került előrébb, mint amit terveztem. Ebben jött egy olyan energia, ami inspirációt hozott, amivel a múzsa homlokon csókolt.

Reggel egy álom emlékével ébredtem. Az elmúlt napokban is volt ilyen, de azokat valamiért nem tartottam fontosnak lejegyezni. A ma reggeli álom is majdnem ilyen süllyesztőbe került. Az mentette meg a végtől, hogy volt benne egy-két ismétlődő elem, ami olykor visszatér álmaimban.

Többekkel együtt megyünk valahova. Először egy liftbe szállunk be, ami felfelé visz bennünket. Ahol kiszállunk egy helikopter vár ránk, ami felrepít bennünket. Látom alattam elsuhanni a tájat. A pilóta néhol veszélyesnek látszóan megközelíti a földet. Egy kertekkel szabdalt terület felett vészesen megközelíti az egyik kerítést, de végül sikerül kikerülnie. Az egyik kertben landolunk. A kert végéből kövekkel kirakott út vezet két irányba: balra van az a ház, ahova a társaság tart, jobbra pedig valami olyasmit látok, ami tetszik, kiváncsivá tesz, én így arra indulok. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, de nem érzékelem igazán azt, aki velem van. Az út végénél egy gyönyörű fekete, csillogó vizű tavat (vagy tengert) látok. Felettem az ég fényben úszik. Amit látok, annak van valami különös varázsa. Aztán a víz egy része átlátszó lesz vagy legalábbis átlátok rajta, s embereket látok, aki különféle dolgokat csinálnak. Nem úgy, mintha vízben lennének (pl két ember teniszezik). Minden olyan békés és csendes. Ekkor, aki velem van (kisebb nálam, törékenynek tűnik), beleugrik a szikláról, ahol állunk, a vízbe. Meglepődöm ugyan, de nem ráz meg, mintha teljesen rendjén való lenne. Egy kis idő múlva visszafordulok, s megkeresem a többieket. Asztalok körül ülnek, amin gyümölcsök voltak felszolgálva. A nagyját már megették, de van még egy pár darab. Egy feketén csillogó, almára emlékeztető gyümölcsért nyúlnék, de az asztalnál ülők egyike (nő) lenyúl előlem.

Mikor lejegyeztem magamnak az álmot, még semmi nem ugrik be, hogy mi mit jelenthet. Utána, ahogy csendben üldögéltem, elmélázva felidéződött bennem a fekete vizű tónak a képe. Hivogató volt és szép. Volt benne valami fenséges. S felette szikrázó volt az ég. Nem kék ég volt, hanem valami végtelenül fényes. Ahogy ezen az egész képen merengtem, egyszercsak felbukkant bennem az a szó, hogy "halál". S ahogy ez beugrott, egymás után összeállt az álom második részének értelmezése. 
Többekkel érkeztünk valahova, ahol ketté ágazott az út. Az egyik út a halálba vezet - a fekete vizű tóhoz. A többiek a másik irányba mennek, én a halál felé, de nem egyedül, van velem valaki (ikertesó), akit nem észlelek (külön álló lényként). A halál és az élet (a fekete víz és a vakító fehér ég) peremén minden csendes, békés, nyugodt. S aki velem van, beugrik a vízbe (a halálba), amit teljes elfogadással szemlélek. Utána visszatérek a többiek közé, akiket nem igazán érzek magamhoz közel. Úgy érzem, hogy ha elmondanám, mit láttam, mit éltem meg, nem értenék, hiszen ők teljesen mást éltek meg. Egyedül vagyok az élményemmel, nincs akivel megosztanám. Aki értené, hogy mit láttam, az odavan. Így magamra maradok, anélkül, hogy bárki is megértene.

Nem létezem - az összeolvadásról másképp

Valakinek talán furának tűnhet a címben szereplő mondat: "Nem létezem". Kicsit nonszesz vagy afféle két szavas paradoxon, hiszen csak úgy állíthatom magamról, hogy nem létezem, ha létezem. Mégis van ilyen, hogy ezt érzem.
Ehhez hozzájön még az, hogy a létezésem olyan, mintha a másik függvénye lenne. Korábban abban a mondatban öltött formát ez az érzés, hogy "a másik figyelme által létezem". Most ezt még kiegészíteném azzal, hogy "Össze kell olvadnom másokkal, hogy úgy érezzem, létezem". 
Az összeolvadás jelenségét már a pszichológia is megfigyelte, például a sématerápiában külön sémát hoztak létre rá. 
Azt nem állítanám teljes határozottsággal, hogy az összeolvadás, mint neurotikus megnyilvánulás minden esetben az elveszett ikerre vezethető vissza, de az tény, hogy a tudomány - főként a transzperszonális pszichológia - csak az utóbbi évtizedekben kacsingat egyre gyakrabban abba az irányba, hogy a neurotikus jelenségek hátterében a születésig, vagy akár a fogantatásig kell visszanyúlni. Titkon remélem, hogy egyre többen fogják vizsgálni ennek a jelenségnek hatásait, úgy ahogy a már említett könyvek írói, s például az alábbi tanulmány szerzője. Ezért is gondoltam, hogy ami az én esetemből kinyerhető tanulság, azt feltárom a nyilvánosság előtt, hátha valakit, akinek megvan vagy meglesz hozzá a tudományos háttere inspirál, amit itt összehordok.

Tegnap még azt gondoltam, hogy ma más összetevő részletezéséhez nyúlok, de egy váratlanul előállt helyzet más irányba sodort, s olyan érzéseket, meglátásokat hozott fel, amik részben kapcsolódnak az előző bloghoz, részben új tényezőket vezetnek fel.
Hogyan is kezdjek a mesémbe? Talán azzal, hogy tegnap a párommal kialakult vita erős feszültséget aktivált bennem, aminek egy része védekező agresszióvá alakult. A másik részébe meg tudatosan sikerült beleengednem magam. Elég hamar halálfélelemként azonosítottam, ami aktuálisan a pénz és/vagy a párkapcsolat elvesztéséhez kapcsolódott. Nem akarom most töviről-hegyire elmesélni, hogy milyen gondolatmeneteim voltak, csak azt, hogy egyszercsak felbukkant az a kérdés, hogy "Talán az elhalt testvérem utáni (halál)vágy, hogy mennék utána, keltheti ezt a félelmet vagy talán az elhunyt testvérrel való tudattalan azonosulás?". Ezután eszembe jutottak azok a mondatok, amik az intenzív önismereti utamon már nem egyszer felmerültek: "nem létezem", "láthatatlan vagyok". Ezeket a mondatokat magamra vonatkoztattam. Eddig. Most viszont az jött, hogy mennyire ráillik ez egy eltűnt ikerre.
Nem tudom, hogy kiben hogy áll össze az, illetve hogy kinek mennyire veszi be a gyomra (vagy inkább az elméje), hogy egy ikerpár két tagja egynek érzékeli magát, s ha az egyik elmegy, akkor ezt a másik a saját halálaként érzékeli. Ha a másik, aki eddig visszatükrözött, nem él, akkor nincs, aki visszatükrözzön, s ha nincs visszatükröződés, akkor nem létezem. Így aztán a félikerként megszületetteknél - az én véleményem szerint - még nagyobb lesz az anyával való szimbiózisra való hajlam. Kell egy lény, akivel összeolvadok, akivel egynek érzem magam, hogy élőnek érezhessem magam. Ha együtt vagyok valakivel, ha kapcsolódom valakihez, aki létezik, akkor én is létezem. És ezzel együttjár, hogy ha másik, akihez kapcsolódom nincs velem, távol van tőlem, eltávolodik, esetleg a létezése kerül veszélybe vagy olyan halálra utaló állapotot mutat, amiről egy korábbi blogomban is írtam, akkor az előhívja a halálfélelmet, enyhébb vagy intenzívebb formában.
És itt jön be egy másik magyarázat az egyedülléttel kapcsolatos szorongásra, amivel kiegészíteném a tegnapi blog végén leírtakat. Nem a másik elvesztésére "emlékszik" ilyenkor a féliker, hanem saját maga elvesztésére. Az egyedüllét szorongása általában együtt jár - nálam legalábbis - a kapcsolódási vággyal. Erre remek megoldást kínál az internet a különféle közösségi oldalakkal. A gubanc nálam az ezzel a kapcsolódási igénnyel, hogy itt is belép a képbe a "hiábavaló várakozás", vagyis az, hogy jobbára csak lesem a képernyőt és várom, hogy valaki - akiben van elég bizodalmam - kapcsolódni akarjon hozzám: rám írjon, rám köszönjön, megszólítson. Ez a várakozó álláspontot még nem teljesen érzem, hogy miért tartom fent, hogy miért jobb kivárnom, hogy más kezdeményezzen, minthogy megteremtsem magamnak, amire igényem van. Azt sejtem, hogy az okozza, hogy kudarcot vallottam a halott ikertestvéremmel való kapcsolatteremtésben, vagyis hogy annyira fájó volt újra meg újra "nemleges választ" kapni. Ezt a fajta félelmemet pár évvel ezelőtt, mint a "visszautasítástól való félelmet" azonosítottam. 
Az is befolyásolhat abban, hogy nem én indítom a beszélgetést, hogy a "vonal túloldalán" nem az van, akire várok. Nincs szimbiózis, nincs összeolvadás.

Ezek után feltettem magamnak a kérdés, hogy vajon miben nyilvánul meg számomra az összeolvadás valakivel. Eddig az alábbi tényezők kerültek napvilágra:
 - fél szavakból is megértjük egymást vagyis nem kell agyonmagyarázni a dolgokat, elég akár egy szemvillanás is,
- ráérzünk arra, hogy mire van a másiknak szüksége, s ezt megadjuk egymásnak anélkül, hogy a másiknak akár egy szót is kelljen szólnia,
- ugyanazok iránt a dolgok iránt érdeklődünk,
- ugyanazokat a dolgokat akarjuk csinálni, mi több ugyanakkor
- sülve-főve együtt akarunk lenni egymással,
- isszuk egymás szavait

Tudom, hogy mennyire túlzóak ezek az elvárások, de néhanapján akad egy-egy illető, akivel ezeknek a dolgoknak kisebb-nagyobb hányada megvalósul. Ezek azok az emberek, akikkel kialakulhat egy olyan kapcsolat, amiben fel-felüti a fejét az összeolvadás.

A következő blogomban, terveim szerint, azt pedzegetem majd, hogy félikerként hogyan zajlik a párkapcsolat.

Megyek én is!

Idézet a Dráma az anyaméhben című könyvből:

" Az egyik legborzalmasabb, ami egy emberrel történhet, az az érzés, hogy ikertestvére meghal a szülésnél. A leghíresebb érintett e témakörben Elvis Presley, aki ikertestvérét születéskor veszítette el. Mindez mélyen befolyásolta későbbi életét. ....  Elvishez hasonlóan mindenki nagyon nehezen viseli el ikertestvére, születésükkor bekövetkező halálát. A másik annyira elviselhetetlenül hiányzik, hogy az életben alig okoz valami örömöt. A túlélő ikertestvér egyik része a lehető leggyorsabban meg akar halni, hogy egészen közel kerülhessen a másikhoz. Megtalálni egészünket, egyesülni a másikkal, mindez nem csupán üres metafora, hanem mindennapos valóság."

Talán csak egyetlen dolog íberelheti felül a világból, az életből való elvágyódást: ha már magzatként (és/vagy csecsemőként) megjelenik az anya elvesztésétől (ezáltal a saját halálomtól) való félelem. Nálam, úgy érzem, hogy valami ilyesmi állhatott elő, mert szinte az életem egyetlen célja anyám megmentése.

Ahogy az önismerti úton már többször tapasztaltam, itt is fura paradoxonok jelennek meg. Példának okáért, ha az anyám halála az én halálomat is okozza, akkor nem kellene aggódnom emiatt, hiszen arra vágyom, hogy kövessem az ikertesómat a halálba. De talán épp ez a fajta felállás - a halál utáni vágy és az élni akarás - okozza azt a szűk keresztmetszetet, amiben az életemet eddig tengettem.

Tudattalan önsorsrontás - fogalmazhatnánk így is, amikor a halott ikertestvér utáni elvágyódást említjük. Tudattalan bűntudat is megjelenhet, amikor jól megy a szekerünk, valami sikert elérünk - hiszen ha élem az életemet már az több, mint amit az elveszett másik felem kapott, hát még, ha jól élem az életem, bőségben, szeretetben, sikerekben gazdagon.

Ez azt jelentheti, hogy tudattalanul nem teszek meg mindent azért, hogy jól éljek (jól fizető állásom legyen), hogy jó eredményeket érjek el (pl iskolai tanulmányok), vagy ha valami úton-módon mégis ilyesmi áll elő, akkor mielőbb igyekszem megszabadulni tőle - persze tudattalan működés által vezérelve. 
Pedig hát az elvesztett iker nem kívánja ezt. Elment, mert gyengébb volt. Elment, mert ez volt a sorsa. És ha a fülembe súghatna, akkor valószínű azt mondaná, hogy "Éld az életed! Engedd meg magadnak a jót, a bőséget, a szeretetet! Nem vagy felelős azért, ami velem történt. Ne büntesd magad! Bocsáss meg magadnak!"