Álmok tengerén

Újfent egy másik téma került előrébb, mint amit terveztem. Ebben jött egy olyan energia, ami inspirációt hozott, amivel a múzsa homlokon csókolt.

Reggel egy álom emlékével ébredtem. Az elmúlt napokban is volt ilyen, de azokat valamiért nem tartottam fontosnak lejegyezni. A ma reggeli álom is majdnem ilyen süllyesztőbe került. Az mentette meg a végtől, hogy volt benne egy-két ismétlődő elem, ami olykor visszatér álmaimban.

Többekkel együtt megyünk valahova. Először egy liftbe szállunk be, ami felfelé visz bennünket. Ahol kiszállunk egy helikopter vár ránk, ami felrepít bennünket. Látom alattam elsuhanni a tájat. A pilóta néhol veszélyesnek látszóan megközelíti a földet. Egy kertekkel szabdalt terület felett vészesen megközelíti az egyik kerítést, de végül sikerül kikerülnie. Az egyik kertben landolunk. A kert végéből kövekkel kirakott út vezet két irányba: balra van az a ház, ahova a társaság tart, jobbra pedig valami olyasmit látok, ami tetszik, kiváncsivá tesz, én így arra indulok. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, de nem érzékelem igazán azt, aki velem van. Az út végénél egy gyönyörű fekete, csillogó vizű tavat (vagy tengert) látok. Felettem az ég fényben úszik. Amit látok, annak van valami különös varázsa. Aztán a víz egy része átlátszó lesz vagy legalábbis átlátok rajta, s embereket látok, aki különféle dolgokat csinálnak. Nem úgy, mintha vízben lennének (pl két ember teniszezik). Minden olyan békés és csendes. Ekkor, aki velem van (kisebb nálam, törékenynek tűnik), beleugrik a szikláról, ahol állunk, a vízbe. Meglepődöm ugyan, de nem ráz meg, mintha teljesen rendjén való lenne. Egy kis idő múlva visszafordulok, s megkeresem a többieket. Asztalok körül ülnek, amin gyümölcsök voltak felszolgálva. A nagyját már megették, de van még egy pár darab. Egy feketén csillogó, almára emlékeztető gyümölcsért nyúlnék, de az asztalnál ülők egyike (nő) lenyúl előlem.

Mikor lejegyeztem magamnak az álmot, még semmi nem ugrik be, hogy mi mit jelenthet. Utána, ahogy csendben üldögéltem, elmélázva felidéződött bennem a fekete vizű tónak a képe. Hivogató volt és szép. Volt benne valami fenséges. S felette szikrázó volt az ég. Nem kék ég volt, hanem valami végtelenül fényes. Ahogy ezen az egész képen merengtem, egyszercsak felbukkant bennem az a szó, hogy "halál". S ahogy ez beugrott, egymás után összeállt az álom második részének értelmezése. 
Többekkel érkeztünk valahova, ahol ketté ágazott az út. Az egyik út a halálba vezet - a fekete vizű tóhoz. A többiek a másik irányba mennek, én a halál felé, de nem egyedül, van velem valaki (ikertesó), akit nem észlelek (külön álló lényként). A halál és az élet (a fekete víz és a vakító fehér ég) peremén minden csendes, békés, nyugodt. S aki velem van, beugrik a vízbe (a halálba), amit teljes elfogadással szemlélek. Utána visszatérek a többiek közé, akiket nem igazán érzek magamhoz közel. Úgy érzem, hogy ha elmondanám, mit láttam, mit éltem meg, nem értenék, hiszen ők teljesen mást éltek meg. Egyedül vagyok az élményemmel, nincs akivel megosztanám. Aki értené, hogy mit láttam, az odavan. Így magamra maradok, anélkül, hogy bárki is megértene.

Hiábavaló várakozás - avagy királyfi kerestetik

Hosszú-hosszú időnek kellett eltelnie az életemben, hogy rálássak arra, hogy mit is művelek, amikor úgymond párt keresek. Hogy ami zajlik bennem, az nem feltétlenül normális reakció, és hogy tudattalanul arra vagyok programozva, hogy azt találjam meg, aki engem kiegészít, aki teljessé tesz, akivel eggyé tudok olvadni. Azt hittem korábban, hogy ez a párkapcsolat lényege, csak közben ráláttam, hogy nem.

Legelőször talán egy spirituális elvonuláson láttam rá, hogy milyen mély vágyódás él bennem a másik nemmel való összeolvadásra. Viszont még akkoriban is úgy éreztem, hogy ez teljesen normális. A normális azt jelenti számomra, hogy a legtöbb ember így van ezzel, hogy ez a jellemző az emberekre, ez az általános hozzáállás.
Arra, hogy ez mégsem mindenki vágya, talán épp az mutatta, hogy mennyire nem sikerült rátalálnom arra, akit keresek. Volt egy elég intenzív kereső időszaka az életemnek, amikor egymás után jöttek az egy-éjszakássá vált kalandok, amiket nem direkt akartam ilyen rövid távúra fogni. Talán nem is a másik fél. Hanem egyszerűen attól vált azzá, hogy az összeolvadásra való igényem már az elején léket ütött a kapcsolat hajóján, így az ahogy kifutott a kikötőből, máris elsüllyedt. Hisz nem az az általános, hogy valakinek az az igénye, hogy sülve-főve együtt legyen a másikkal, hogy szinte már nélküle levegőt se tudjon venni.
Voltak persze olyan felállások is, amikor én menekültem a közös hajóból, mert valami nagyon nem volt kóser a számomra. A fő problémát az okozta a számomra, hogy egy erős, határozott férfit szerettem volna magam mellé. Aki egy kicsit is gyengének, határozatlannak mutatkozott vagy olyannak, akit nem láttam elég életképesnek, az lapátra került. Azt hittem, hogy az az elgondolás, ami emögött húzódott meg, teljesen érthető, normális női elvárás. Mármint, hogy egy férfi legyen férfi. Azt nem vettem csak észre, hogy ami rajtam van "szemüveg", erősen torzít.

Így utólag, hogy ráláttam az iker-témámra, másként értelmezem a párkeresési problémáimat.
Az összeolvadás iránti vágy, abba az állapotba való visszavágyás, amikor még a fogantatás után egységben együtt voltunk magzatként.  Számos (tudományos) írás utal arra, hogy a babák még a születésük után egy ideig egynek érzik magukat az anyjukkal, nem pedig különálló lénynek. Ez a születés előtt még inkább így van, szerintem. Az ikreknél különösen.
Ez a vágy még az álmaimban jött vissza erőteljesen. Az utóbbi években egy olyan volt általános iskolai osztálytársamra vetítve, aki egyébként is olyan fiú volt, hogy szép is, okos is, jó is. Ezért nem is fogtam egy darabig gyanút. Csak azt nem értettem, hogy miért álmodok vele afféle minden idő és tér felett átívelő érzelmeket tartalmazó történeteket.
Austermannék könyvében szó van a megszületett ikrekről, akik sokkal jobban ragaszkodnak egymáshoz, mint bárkihez a világon. Még a saját anyjukhoz sem kötődnek annyira, mint az ikertestvérükhöz. Az ikertestvér mindenkinél fontosabb, prioritást élvez még a választott párral szemben is.
És ezt a kötődést a magzatként együtt töltött idő alapozza meg. Gondolhatjuk, hogy akkor már pár hetes, hónapos magzatként együtt megélt idő is milyen lenyomatot hagyhat. S milyen fájdalmas lehet az elvesztése annak, akit saját részükként éltünk meg.
Az jutott az eszembe, hogy sokszor hallani, hogy azok az emberek, aki elvesztették egy testrészüket - pl. lábukat, kezüket -, fantomfájdalmakat éreznek, hogy olyan, mintha még meglenne a kezük, lábuk, ami nincs. Úgy képzelem, hogy a megszületett féliker hasonló dolgot élhet meg. Csak nincs meg a tudása arról, hogy mi is az, ami hiányzik, ami fáj. Bár ez a kora gyermekkorra nem feltétlenül igaz. Austermannék említenek olyan esetet, amikor egy 4 éves kisfiú elmondta, hogy ő a mama pocakjában nem volt egyedül. Az évekkel aztán ezek az emlékek elhomályosulnak, lekerülnek a tudattalanba.

Az erős, határozott férfi utáni vágy mögött is érdekes mozgató erők sejlettek fel. Ugyanannak a dolognak a két aspektusa. Természetesen az ikertéma mozgatja ezeket a szálakat is.
Az én oldalam, hogy erősnek kell lennem. Nem csak párkapcsolatot illetően, hanem úgy általában. Mintha a világ összes problémáját meg kellene oldanom, s ha nem is az egész világot, de akik közelállnak, azokat mindenképp meg kellene mentenem.  Eddig úgymond szép is lenne, ha csak ez lenne, de ehhez társulva ott él bennem a kudarc élmény is, hogy nem tudom megmenteni, hogy hiába próbálkozom, hogy beletörik a bicskám, hogy elveszítem. És itt kapcsolódik be a másikra vetülő igény, ezért kell, hogy erős legyen, mert nem bízom abban, hogy meg tudom őt tartani, hogy a saját erőm elég lesz kettőnknek. Ráadásul az sem biztos, hogy én olyan erős vagyok, amilyennek képzelem magam, így szükségem van arra, hogy támaszt nyújtson.

Aztán az élet sokszor meghazudtolt. Néhány általam nem túl életképesnek tartott férfiról kiderült, hogy mégis csak képesek valamire. Voltak nők, aki meg mertek bízni bennük, összeházasodtak és családot alapítottak.  Ezek az esetek döbbentettek rá, hogy mennyire nem tudok bízni a férfiakban. Ezt persze az iker-téma felmerüléséig apámra kentem, mivel úgy alakult, hogy azzal, hogy anyumat nem vette el, nagy szerepe lehetett abban, hogy ez a bizalmatlanság kialakult bennem. Azt most sem állítom, hogy ez nem tett hozzá ehhez a felálláshoz, de a problémám gyökerei sokkal mélyebben vannak.

Ami még ehhez a gyönyörű témakörhöz kapcsolódó saját élményem, hogy akárhova eljutottam a sors vagy a saját választásaim folytán, ott volt bennem, hogy talán majd most rátalálok az igazira, vagy ő énrám.
Jellemző működésem volt, hogy minden szembejövő szemébe belenéztem, keresve azt a villanást, amiben majd egymásra ismerünk. Persze volt néhány "szerelem" első pillantásra, csak egyikből se lett nagybetűs igazi.
Ha netán úgy alakult, hogy az utcán a házunk előtt tevékenykedtem (söprögetés, gazolás), akkor volt, hogy felismertem magamban a várakozást, hogy valaki észrevesz, felfigyel rám, rájön, hogy csak én kellek neki, és boldogan élünk, míg meg nem halunk.
Amikor az érdeklődésem (tantra, családállítás, festészet, szomatodráma, elvonulások stb.) folytán elmentem bármilyen csoportos rendezvényre, akkor is felbukkant az a mélyen ható tényező, hogy ott megtaláljam az igazit. Amikor felismertem ezt a háttérben ható mozgató erőt, olykor úgy tűnt, mintha erősebb lenne, mint az az érdeklődés, ami odavitt. És mivel a szinte minden esetben úgy alakult, hogy beteljesületlen maradt a vágy, így továbbra is befolyásolólag hatott rám.
Egyszer felmerült bennem egy novella (vagy regény) alapötleteként egy olyan történet, hogy van egy fiú és egy lány, akik távol élnek és nem tudnak egymásról, de mindkettőjük álmodik a másikkal, ami ráveszi őket, hogy elkezdjék keresni egymást, s a szövevényes kutatás után, természetesen, egymás karjaiban találják meg a boldogságot.


És amit még megemlítenék, azt voltaképp a hiábavaló várkozás szinoninájaként is lehetne nevezni: a magány. Hiszen mi más lenne annak a sorsa, aki keres-kutat és nem talál, aki hiába várakozik arra, aki nincs, mert nem létezik. És nem feltétlen azért nem létezik, mert csak kitaláció, hanem azon egyszerű ténynél fogva, hogy már nem él.
A magány és az egyedüllét között fennálló különbség érzékelhető, ha sokszor nem is nyilvánvaló. Az egyedüllét számomra az, amikor nincs mellettem senki, mégis jól elvagyok, nincs hiányérzetem. A magány az egyedüllétnek a fájdalmas verziója, főleg egy féliker számára. Ha egy féliker egyedül van, valami emlékszik benne arra, hogy elveszitett valakit, akivel egy volt. Szinte kitapinthatóvá válik az üresség, a hiányérzet. Sokszor ez olyan fájdalmas lehet, hogy tudattalanul a féliker mindent megtesz azért, hogy vagy ne legyen egyedül, vagy valahogy elfoglalja magát, vagy valami olyan függőségbe menekül, ami elkábítja. Egyik sem szerencsés megoldás.

Hogy mi akkor a megoldás? Számomra most az tűnik elfogadhatónak és működőnek, hogy feldolgozom a történetet, elfogadom és megengedem magamnak az érzéseket, amik ezzel kapcsolatban feljönnek.