Nem létezem - az összeolvadásról másképp

Valakinek talán furának tűnhet a címben szereplő mondat: "Nem létezem". Kicsit nonszesz vagy afféle két szavas paradoxon, hiszen csak úgy állíthatom magamról, hogy nem létezem, ha létezem. Mégis van ilyen, hogy ezt érzem.
Ehhez hozzájön még az, hogy a létezésem olyan, mintha a másik függvénye lenne. Korábban abban a mondatban öltött formát ez az érzés, hogy "a másik figyelme által létezem". Most ezt még kiegészíteném azzal, hogy "Össze kell olvadnom másokkal, hogy úgy érezzem, létezem". 
Az összeolvadás jelenségét már a pszichológia is megfigyelte, például a sématerápiában külön sémát hoztak létre rá. 
Azt nem állítanám teljes határozottsággal, hogy az összeolvadás, mint neurotikus megnyilvánulás minden esetben az elveszett ikerre vezethető vissza, de az tény, hogy a tudomány - főként a transzperszonális pszichológia - csak az utóbbi évtizedekben kacsingat egyre gyakrabban abba az irányba, hogy a neurotikus jelenségek hátterében a születésig, vagy akár a fogantatásig kell visszanyúlni. Titkon remélem, hogy egyre többen fogják vizsgálni ennek a jelenségnek hatásait, úgy ahogy a már említett könyvek írói, s például az alábbi tanulmány szerzője. Ezért is gondoltam, hogy ami az én esetemből kinyerhető tanulság, azt feltárom a nyilvánosság előtt, hátha valakit, akinek megvan vagy meglesz hozzá a tudományos háttere inspirál, amit itt összehordok.

Tegnap még azt gondoltam, hogy ma más összetevő részletezéséhez nyúlok, de egy váratlanul előállt helyzet más irányba sodort, s olyan érzéseket, meglátásokat hozott fel, amik részben kapcsolódnak az előző bloghoz, részben új tényezőket vezetnek fel.
Hogyan is kezdjek a mesémbe? Talán azzal, hogy tegnap a párommal kialakult vita erős feszültséget aktivált bennem, aminek egy része védekező agresszióvá alakult. A másik részébe meg tudatosan sikerült beleengednem magam. Elég hamar halálfélelemként azonosítottam, ami aktuálisan a pénz és/vagy a párkapcsolat elvesztéséhez kapcsolódott. Nem akarom most töviről-hegyire elmesélni, hogy milyen gondolatmeneteim voltak, csak azt, hogy egyszercsak felbukkant az a kérdés, hogy "Talán az elhalt testvérem utáni (halál)vágy, hogy mennék utána, keltheti ezt a félelmet vagy talán az elhunyt testvérrel való tudattalan azonosulás?". Ezután eszembe jutottak azok a mondatok, amik az intenzív önismereti utamon már nem egyszer felmerültek: "nem létezem", "láthatatlan vagyok". Ezeket a mondatokat magamra vonatkoztattam. Eddig. Most viszont az jött, hogy mennyire ráillik ez egy eltűnt ikerre.
Nem tudom, hogy kiben hogy áll össze az, illetve hogy kinek mennyire veszi be a gyomra (vagy inkább az elméje), hogy egy ikerpár két tagja egynek érzékeli magát, s ha az egyik elmegy, akkor ezt a másik a saját halálaként érzékeli. Ha a másik, aki eddig visszatükrözött, nem él, akkor nincs, aki visszatükrözzön, s ha nincs visszatükröződés, akkor nem létezem. Így aztán a félikerként megszületetteknél - az én véleményem szerint - még nagyobb lesz az anyával való szimbiózisra való hajlam. Kell egy lény, akivel összeolvadok, akivel egynek érzem magam, hogy élőnek érezhessem magam. Ha együtt vagyok valakivel, ha kapcsolódom valakihez, aki létezik, akkor én is létezem. És ezzel együttjár, hogy ha másik, akihez kapcsolódom nincs velem, távol van tőlem, eltávolodik, esetleg a létezése kerül veszélybe vagy olyan halálra utaló állapotot mutat, amiről egy korábbi blogomban is írtam, akkor az előhívja a halálfélelmet, enyhébb vagy intenzívebb formában.
És itt jön be egy másik magyarázat az egyedülléttel kapcsolatos szorongásra, amivel kiegészíteném a tegnapi blog végén leírtakat. Nem a másik elvesztésére "emlékszik" ilyenkor a féliker, hanem saját maga elvesztésére. Az egyedüllét szorongása általában együtt jár - nálam legalábbis - a kapcsolódási vággyal. Erre remek megoldást kínál az internet a különféle közösségi oldalakkal. A gubanc nálam az ezzel a kapcsolódási igénnyel, hogy itt is belép a képbe a "hiábavaló várakozás", vagyis az, hogy jobbára csak lesem a képernyőt és várom, hogy valaki - akiben van elég bizodalmam - kapcsolódni akarjon hozzám: rám írjon, rám köszönjön, megszólítson. Ez a várakozó álláspontot még nem teljesen érzem, hogy miért tartom fent, hogy miért jobb kivárnom, hogy más kezdeményezzen, minthogy megteremtsem magamnak, amire igényem van. Azt sejtem, hogy az okozza, hogy kudarcot vallottam a halott ikertestvéremmel való kapcsolatteremtésben, vagyis hogy annyira fájó volt újra meg újra "nemleges választ" kapni. Ezt a fajta félelmemet pár évvel ezelőtt, mint a "visszautasítástól való félelmet" azonosítottam. 
Az is befolyásolhat abban, hogy nem én indítom a beszélgetést, hogy a "vonal túloldalán" nem az van, akire várok. Nincs szimbiózis, nincs összeolvadás.

Ezek után feltettem magamnak a kérdés, hogy vajon miben nyilvánul meg számomra az összeolvadás valakivel. Eddig az alábbi tényezők kerültek napvilágra:
 - fél szavakból is megértjük egymást vagyis nem kell agyonmagyarázni a dolgokat, elég akár egy szemvillanás is,
- ráérzünk arra, hogy mire van a másiknak szüksége, s ezt megadjuk egymásnak anélkül, hogy a másiknak akár egy szót is kelljen szólnia,
- ugyanazok iránt a dolgok iránt érdeklődünk,
- ugyanazokat a dolgokat akarjuk csinálni, mi több ugyanakkor
- sülve-főve együtt akarunk lenni egymással,
- isszuk egymás szavait

Tudom, hogy mennyire túlzóak ezek az elvárások, de néhanapján akad egy-egy illető, akivel ezeknek a dolgoknak kisebb-nagyobb hányada megvalósul. Ezek azok az emberek, akikkel kialakulhat egy olyan kapcsolat, amiben fel-felüti a fejét az összeolvadás.

A következő blogomban, terveim szerint, azt pedzegetem majd, hogy félikerként hogyan zajlik a párkapcsolat.

Hiábavaló várakozás - avagy királyfi kerestetik

Hosszú-hosszú időnek kellett eltelnie az életemben, hogy rálássak arra, hogy mit is művelek, amikor úgymond párt keresek. Hogy ami zajlik bennem, az nem feltétlenül normális reakció, és hogy tudattalanul arra vagyok programozva, hogy azt találjam meg, aki engem kiegészít, aki teljessé tesz, akivel eggyé tudok olvadni. Azt hittem korábban, hogy ez a párkapcsolat lényege, csak közben ráláttam, hogy nem.

Legelőször talán egy spirituális elvonuláson láttam rá, hogy milyen mély vágyódás él bennem a másik nemmel való összeolvadásra. Viszont még akkoriban is úgy éreztem, hogy ez teljesen normális. A normális azt jelenti számomra, hogy a legtöbb ember így van ezzel, hogy ez a jellemző az emberekre, ez az általános hozzáállás.
Arra, hogy ez mégsem mindenki vágya, talán épp az mutatta, hogy mennyire nem sikerült rátalálnom arra, akit keresek. Volt egy elég intenzív kereső időszaka az életemnek, amikor egymás után jöttek az egy-éjszakássá vált kalandok, amiket nem direkt akartam ilyen rövid távúra fogni. Talán nem is a másik fél. Hanem egyszerűen attól vált azzá, hogy az összeolvadásra való igényem már az elején léket ütött a kapcsolat hajóján, így az ahogy kifutott a kikötőből, máris elsüllyedt. Hisz nem az az általános, hogy valakinek az az igénye, hogy sülve-főve együtt legyen a másikkal, hogy szinte már nélküle levegőt se tudjon venni.
Voltak persze olyan felállások is, amikor én menekültem a közös hajóból, mert valami nagyon nem volt kóser a számomra. A fő problémát az okozta a számomra, hogy egy erős, határozott férfit szerettem volna magam mellé. Aki egy kicsit is gyengének, határozatlannak mutatkozott vagy olyannak, akit nem láttam elég életképesnek, az lapátra került. Azt hittem, hogy az az elgondolás, ami emögött húzódott meg, teljesen érthető, normális női elvárás. Mármint, hogy egy férfi legyen férfi. Azt nem vettem csak észre, hogy ami rajtam van "szemüveg", erősen torzít.

Így utólag, hogy ráláttam az iker-témámra, másként értelmezem a párkeresési problémáimat.
Az összeolvadás iránti vágy, abba az állapotba való visszavágyás, amikor még a fogantatás után egységben együtt voltunk magzatként.  Számos (tudományos) írás utal arra, hogy a babák még a születésük után egy ideig egynek érzik magukat az anyjukkal, nem pedig különálló lénynek. Ez a születés előtt még inkább így van, szerintem. Az ikreknél különösen.
Ez a vágy még az álmaimban jött vissza erőteljesen. Az utóbbi években egy olyan volt általános iskolai osztálytársamra vetítve, aki egyébként is olyan fiú volt, hogy szép is, okos is, jó is. Ezért nem is fogtam egy darabig gyanút. Csak azt nem értettem, hogy miért álmodok vele afféle minden idő és tér felett átívelő érzelmeket tartalmazó történeteket.
Austermannék könyvében szó van a megszületett ikrekről, akik sokkal jobban ragaszkodnak egymáshoz, mint bárkihez a világon. Még a saját anyjukhoz sem kötődnek annyira, mint az ikertestvérükhöz. Az ikertestvér mindenkinél fontosabb, prioritást élvez még a választott párral szemben is.
És ezt a kötődést a magzatként együtt töltött idő alapozza meg. Gondolhatjuk, hogy akkor már pár hetes, hónapos magzatként együtt megélt idő is milyen lenyomatot hagyhat. S milyen fájdalmas lehet az elvesztése annak, akit saját részükként éltünk meg.
Az jutott az eszembe, hogy sokszor hallani, hogy azok az emberek, aki elvesztették egy testrészüket - pl. lábukat, kezüket -, fantomfájdalmakat éreznek, hogy olyan, mintha még meglenne a kezük, lábuk, ami nincs. Úgy képzelem, hogy a megszületett féliker hasonló dolgot élhet meg. Csak nincs meg a tudása arról, hogy mi is az, ami hiányzik, ami fáj. Bár ez a kora gyermekkorra nem feltétlenül igaz. Austermannék említenek olyan esetet, amikor egy 4 éves kisfiú elmondta, hogy ő a mama pocakjában nem volt egyedül. Az évekkel aztán ezek az emlékek elhomályosulnak, lekerülnek a tudattalanba.

Az erős, határozott férfi utáni vágy mögött is érdekes mozgató erők sejlettek fel. Ugyanannak a dolognak a két aspektusa. Természetesen az ikertéma mozgatja ezeket a szálakat is.
Az én oldalam, hogy erősnek kell lennem. Nem csak párkapcsolatot illetően, hanem úgy általában. Mintha a világ összes problémáját meg kellene oldanom, s ha nem is az egész világot, de akik közelállnak, azokat mindenképp meg kellene mentenem.  Eddig úgymond szép is lenne, ha csak ez lenne, de ehhez társulva ott él bennem a kudarc élmény is, hogy nem tudom megmenteni, hogy hiába próbálkozom, hogy beletörik a bicskám, hogy elveszítem. És itt kapcsolódik be a másikra vetülő igény, ezért kell, hogy erős legyen, mert nem bízom abban, hogy meg tudom őt tartani, hogy a saját erőm elég lesz kettőnknek. Ráadásul az sem biztos, hogy én olyan erős vagyok, amilyennek képzelem magam, így szükségem van arra, hogy támaszt nyújtson.

Aztán az élet sokszor meghazudtolt. Néhány általam nem túl életképesnek tartott férfiról kiderült, hogy mégis csak képesek valamire. Voltak nők, aki meg mertek bízni bennük, összeházasodtak és családot alapítottak.  Ezek az esetek döbbentettek rá, hogy mennyire nem tudok bízni a férfiakban. Ezt persze az iker-téma felmerüléséig apámra kentem, mivel úgy alakult, hogy azzal, hogy anyumat nem vette el, nagy szerepe lehetett abban, hogy ez a bizalmatlanság kialakult bennem. Azt most sem állítom, hogy ez nem tett hozzá ehhez a felálláshoz, de a problémám gyökerei sokkal mélyebben vannak.

Ami még ehhez a gyönyörű témakörhöz kapcsolódó saját élményem, hogy akárhova eljutottam a sors vagy a saját választásaim folytán, ott volt bennem, hogy talán majd most rátalálok az igazira, vagy ő énrám.
Jellemző működésem volt, hogy minden szembejövő szemébe belenéztem, keresve azt a villanást, amiben majd egymásra ismerünk. Persze volt néhány "szerelem" első pillantásra, csak egyikből se lett nagybetűs igazi.
Ha netán úgy alakult, hogy az utcán a házunk előtt tevékenykedtem (söprögetés, gazolás), akkor volt, hogy felismertem magamban a várakozást, hogy valaki észrevesz, felfigyel rám, rájön, hogy csak én kellek neki, és boldogan élünk, míg meg nem halunk.
Amikor az érdeklődésem (tantra, családállítás, festészet, szomatodráma, elvonulások stb.) folytán elmentem bármilyen csoportos rendezvényre, akkor is felbukkant az a mélyen ható tényező, hogy ott megtaláljam az igazit. Amikor felismertem ezt a háttérben ható mozgató erőt, olykor úgy tűnt, mintha erősebb lenne, mint az az érdeklődés, ami odavitt. És mivel a szinte minden esetben úgy alakult, hogy beteljesületlen maradt a vágy, így továbbra is befolyásolólag hatott rám.
Egyszer felmerült bennem egy novella (vagy regény) alapötleteként egy olyan történet, hogy van egy fiú és egy lány, akik távol élnek és nem tudnak egymásról, de mindkettőjük álmodik a másikkal, ami ráveszi őket, hogy elkezdjék keresni egymást, s a szövevényes kutatás után, természetesen, egymás karjaiban találják meg a boldogságot.


És amit még megemlítenék, azt voltaképp a hiábavaló várkozás szinoninájaként is lehetne nevezni: a magány. Hiszen mi más lenne annak a sorsa, aki keres-kutat és nem talál, aki hiába várakozik arra, aki nincs, mert nem létezik. És nem feltétlen azért nem létezik, mert csak kitaláció, hanem azon egyszerű ténynél fogva, hogy már nem él.
A magány és az egyedüllét között fennálló különbség érzékelhető, ha sokszor nem is nyilvánvaló. Az egyedüllét számomra az, amikor nincs mellettem senki, mégis jól elvagyok, nincs hiányérzetem. A magány az egyedüllétnek a fájdalmas verziója, főleg egy féliker számára. Ha egy féliker egyedül van, valami emlékszik benne arra, hogy elveszitett valakit, akivel egy volt. Szinte kitapinthatóvá válik az üresség, a hiányérzet. Sokszor ez olyan fájdalmas lehet, hogy tudattalanul a féliker mindent megtesz azért, hogy vagy ne legyen egyedül, vagy valahogy elfoglalja magát, vagy valami olyan függőségbe menekül, ami elkábítja. Egyik sem szerencsés megoldás.

Hogy mi akkor a megoldás? Számomra most az tűnik elfogadhatónak és működőnek, hogy feldolgozom a történetet, elfogadom és megengedem magamnak az érzéseket, amik ezzel kapcsolatban feljönnek.