Ehhez hozzájön még az, hogy a létezésem olyan, mintha a másik függvénye lenne. Korábban abban a mondatban öltött formát ez az érzés, hogy "a másik figyelme által létezem". Most ezt még kiegészíteném azzal, hogy "Össze kell olvadnom másokkal, hogy úgy érezzem, létezem".
Az összeolvadás jelenségét már a pszichológia is megfigyelte, például a sématerápiában külön sémát hoztak létre rá.
Azt nem állítanám teljes határozottsággal, hogy az összeolvadás, mint neurotikus megnyilvánulás minden esetben az elveszett ikerre vezethető vissza, de az tény, hogy a tudomány - főként a transzperszonális pszichológia - csak az utóbbi évtizedekben kacsingat egyre gyakrabban abba az irányba, hogy a neurotikus jelenségek hátterében a születésig, vagy akár a fogantatásig kell visszanyúlni. Titkon remélem, hogy egyre többen fogják vizsgálni ennek a jelenségnek hatásait, úgy ahogy a már említett könyvek írói, s például az alábbi tanulmány szerzője. Ezért is gondoltam, hogy ami az én esetemből kinyerhető tanulság, azt feltárom a nyilvánosság előtt, hátha valakit, akinek megvan vagy meglesz hozzá a tudományos háttere inspirál, amit itt összehordok.
Tegnap még azt gondoltam, hogy ma más összetevő részletezéséhez nyúlok, de egy váratlanul előállt helyzet más irányba sodort, s olyan érzéseket, meglátásokat hozott fel, amik részben kapcsolódnak az előző bloghoz, részben új tényezőket vezetnek fel.
Hogyan is kezdjek a mesémbe? Talán azzal, hogy tegnap a párommal kialakult vita erős feszültséget aktivált bennem, aminek egy része védekező agresszióvá alakult. A másik részébe meg tudatosan sikerült beleengednem magam. Elég hamar halálfélelemként azonosítottam, ami aktuálisan a pénz és/vagy a párkapcsolat elvesztéséhez kapcsolódott. Nem akarom most töviről-hegyire elmesélni, hogy milyen gondolatmeneteim voltak, csak azt, hogy egyszercsak felbukkant az a kérdés, hogy "Talán az elhalt testvérem utáni (halál)vágy, hogy mennék utána, keltheti ezt a félelmet vagy talán az elhunyt testvérrel való tudattalan azonosulás?". Ezután eszembe jutottak azok a mondatok, amik az intenzív önismereti utamon már nem egyszer felmerültek: "nem létezem", "láthatatlan vagyok". Ezeket a mondatokat magamra vonatkoztattam. Eddig. Most viszont az jött, hogy mennyire ráillik ez egy eltűnt ikerre.
Nem tudom, hogy kiben hogy áll össze az, illetve hogy kinek mennyire veszi be a gyomra (vagy inkább az elméje), hogy egy ikerpár két tagja egynek érzékeli magát, s ha az egyik elmegy, akkor ezt a másik a saját halálaként érzékeli. Ha a másik, aki eddig visszatükrözött, nem él, akkor nincs, aki visszatükrözzön, s ha nincs visszatükröződés, akkor nem létezem. Így aztán a félikerként megszületetteknél - az én véleményem szerint - még nagyobb lesz az anyával való szimbiózisra való hajlam. Kell egy lény, akivel összeolvadok, akivel egynek érzem magam, hogy élőnek érezhessem magam. Ha együtt vagyok valakivel, ha kapcsolódom valakihez, aki létezik, akkor én is létezem. És ezzel együttjár, hogy ha másik, akihez kapcsolódom nincs velem, távol van tőlem, eltávolodik, esetleg a létezése kerül veszélybe vagy olyan halálra utaló állapotot mutat, amiről egy korábbi blogomban is írtam, akkor az előhívja a halálfélelmet, enyhébb vagy intenzívebb formában.
És itt jön be egy másik magyarázat az egyedülléttel kapcsolatos szorongásra, amivel kiegészíteném a tegnapi blog végén leírtakat. Nem a másik elvesztésére "emlékszik" ilyenkor a féliker, hanem saját maga elvesztésére. Az egyedüllét szorongása általában együtt jár - nálam legalábbis - a kapcsolódási vággyal. Erre remek megoldást kínál az internet a különféle közösségi oldalakkal. A gubanc nálam az ezzel a kapcsolódási igénnyel, hogy itt is belép a képbe a "hiábavaló várakozás", vagyis az, hogy jobbára csak lesem a képernyőt és várom, hogy valaki - akiben van elég bizodalmam - kapcsolódni akarjon hozzám: rám írjon, rám köszönjön, megszólítson. Ez a várakozó álláspontot még nem teljesen érzem, hogy miért tartom fent, hogy miért jobb kivárnom, hogy más kezdeményezzen, minthogy megteremtsem magamnak, amire igényem van. Azt sejtem, hogy az okozza, hogy kudarcot vallottam a halott ikertestvéremmel való kapcsolatteremtésben, vagyis hogy annyira fájó volt újra meg újra "nemleges választ" kapni. Ezt a fajta félelmemet pár évvel ezelőtt, mint a "visszautasítástól való félelmet" azonosítottam.
Az is befolyásolhat abban, hogy nem én indítom a beszélgetést, hogy a "vonal túloldalán" nem az van, akire várok. Nincs szimbiózis, nincs összeolvadás.
Ezek után feltettem magamnak a kérdés, hogy vajon miben nyilvánul meg számomra az összeolvadás valakivel. Eddig az alábbi tényezők kerültek napvilágra:
- fél szavakból is megértjük egymást vagyis nem kell agyonmagyarázni a dolgokat, elég akár egy szemvillanás is,
- ráérzünk arra, hogy mire van a másiknak szüksége, s ezt megadjuk egymásnak anélkül, hogy a másiknak akár egy szót is kelljen szólnia,
- ugyanazok iránt a dolgok iránt érdeklődünk,
- ugyanazokat a dolgokat akarjuk csinálni, mi több ugyanakkor
- sülve-főve együtt akarunk lenni egymással,
- isszuk egymás szavait
Tudom, hogy mennyire túlzóak ezek az elvárások, de néhanapján akad egy-egy illető, akivel ezeknek a dolgoknak kisebb-nagyobb hányada megvalósul. Ezek azok az emberek, akikkel kialakulhat egy olyan kapcsolat, amiben fel-felüti a fejét az összeolvadás.
A következő blogomban, terveim szerint, azt pedzegetem majd, hogy félikerként hogyan zajlik a párkapcsolat.
