Megyek én is!

Idézet a Dráma az anyaméhben című könyvből:

" Az egyik legborzalmasabb, ami egy emberrel történhet, az az érzés, hogy ikertestvére meghal a szülésnél. A leghíresebb érintett e témakörben Elvis Presley, aki ikertestvérét születéskor veszítette el. Mindez mélyen befolyásolta későbbi életét. ....  Elvishez hasonlóan mindenki nagyon nehezen viseli el ikertestvére, születésükkor bekövetkező halálát. A másik annyira elviselhetetlenül hiányzik, hogy az életben alig okoz valami örömöt. A túlélő ikertestvér egyik része a lehető leggyorsabban meg akar halni, hogy egészen közel kerülhessen a másikhoz. Megtalálni egészünket, egyesülni a másikkal, mindez nem csupán üres metafora, hanem mindennapos valóság."

Talán csak egyetlen dolog íberelheti felül a világból, az életből való elvágyódást: ha már magzatként (és/vagy csecsemőként) megjelenik az anya elvesztésétől (ezáltal a saját halálomtól) való félelem. Nálam, úgy érzem, hogy valami ilyesmi állhatott elő, mert szinte az életem egyetlen célja anyám megmentése.

Ahogy az önismerti úton már többször tapasztaltam, itt is fura paradoxonok jelennek meg. Példának okáért, ha az anyám halála az én halálomat is okozza, akkor nem kellene aggódnom emiatt, hiszen arra vágyom, hogy kövessem az ikertesómat a halálba. De talán épp ez a fajta felállás - a halál utáni vágy és az élni akarás - okozza azt a szűk keresztmetszetet, amiben az életemet eddig tengettem.

Tudattalan önsorsrontás - fogalmazhatnánk így is, amikor a halott ikertestvér utáni elvágyódást említjük. Tudattalan bűntudat is megjelenhet, amikor jól megy a szekerünk, valami sikert elérünk - hiszen ha élem az életemet már az több, mint amit az elveszett másik felem kapott, hát még, ha jól élem az életem, bőségben, szeretetben, sikerekben gazdagon.

Ez azt jelentheti, hogy tudattalanul nem teszek meg mindent azért, hogy jól éljek (jól fizető állásom legyen), hogy jó eredményeket érjek el (pl iskolai tanulmányok), vagy ha valami úton-módon mégis ilyesmi áll elő, akkor mielőbb igyekszem megszabadulni tőle - persze tudattalan működés által vezérelve. 
Pedig hát az elvesztett iker nem kívánja ezt. Elment, mert gyengébb volt. Elment, mert ez volt a sorsa. És ha a fülembe súghatna, akkor valószínű azt mondaná, hogy "Éld az életed! Engedd meg magadnak a jót, a bőséget, a szeretetet! Nem vagy felelős azért, ami velem történt. Ne büntesd magad! Bocsáss meg magadnak!"